Alapvetően nem szeretek aszfalton futni, de ha soha nem próbáljuk meg újra azokat a dolgokat, amikre egyszer rávágtuk, hogy „ez nekem nem kell", akkor honnan tudjuk, hogy idővel nem-e változott meg a hozzáállásunk? Így még régebben elhatároztam, hogy elmegyek több aszfaltos versenyre is. Nézegettem a kiírásokat, jöttek velem szembe a maratonok meg a rövidebb távok is. Aztán valahogy belefutottam a Deseda ultramaratonba, a beszámolók is tetszettek, árban se volt rossz (kicsit több, mint egy tömegmaraton, de itt 1 maratonért kapsz 6-ot, kinek ne érné meg?).
Magamhoz híven rögtön a leghosszabb távban gondolkodtam: hat maraton, azaz 252 km. Ez 18 kört jelent a Deseda-tó körül, körönként kétórás szintidővel. Ami igazán tetszett ebben a felállásban, hogy erősen emlékeztetett az eddigi legnehezebb futásomra — akkor 24 kört kellett teljesíteni egy nagyjából 7 km-es, meglehetősen szintes körön, zord viszonyok között. Nem is tartott sokáig eldönteni, hogy nevezek-e. Így lett nevezésem egy 6 maratonos versenyre, úgy, hogy előtte kb. (aszfalton) 1–2-szer futottam többet, mint 30–40 km.
A versenyre szinte „vakon" érkeztem — annyi tervem volt, hogy a 100 km-t kb. 12, míg a 200-at 25–26 óra alatt szeretném letudni, hogy minél több idő maradjon az utolsó maratonra (ha esetleg az hason kúszva kéne megtennem). Ez nagyjából össze is jött (mármint nem a hason kúszás, ahhoz szerencsére nem kellett folyamodnom).
A frissítési stratégiámat sem bonyolítottam túl — ha segítő nélkül megyünk, nem is szabad túlbonyolítani, hiszen követniük kell, akkor is, amikor már 30 órája megyünk és teljesen meg vagyunk borulva. Nekem eddig a Tailwind vált be, így körülbelül 2 kg-ot hoztam belőle, amiből 1,5 kg el is fogyott. A terv az volt, hogy körönként, ahogy visszaértem a sátorhoz, betöltöm a soft-flaskbe nagyjából 70–80 grammot, plusz egy üres kis gyógyszeres üvegbe még 60 grammot. Ezt a 8 km-nél lévő frissítőpontnál átöntöm a soft-flaskbe, így óránként körülbelül 90 gramm szénhidrátot viszek be — ha hozzászámoljuk a pontokon elfogyasztott ennivalót-italt is. Ez kb. 13 000 kalória bevitelt jelent 36 óra alatt.
Ez annyira bevált, hogy még én is meglepődtem: végig vártam a mélypontot (ami valamikor mindig el szokott jönni), de az első kb. 200–210 km-en nem jött el, és ezt mindenféle komolyabb fájdalom nélkül teljesíteni is tudtam. A hangulatomat tovább fokozta mindig a célban, meg a frissítőpontokon lévő folyamatos buli hangulat is, így mindig jó érzéssel és új energiával tudtam tovább indulni.
A legnagyobb meglepetés a pálya volt. Én abban a hiszemben érkeztem, hogy ez egy lapos út, 2 emelkedővel, így az első kör alatt számolgattam az emelkedőket. Az első 5 km-en ezt abba is hagytam, mivel ez végig hullámzott — vagy felfelé mentünk, vagy éppen lefelé (spoiler: ez jobban tetszett), de még az egyenesben is dőlt valamerre az út. 5 km után volt az első checkpoint, ezután jött egy 3 km-es rész 1 meredek, de rövid és pár kisebb emelkedővel. Mindig ezt a 3 km-et utáltam a legjobban, mivel itt az útnak 97%-a tűző napon ment. Utána viszont beértünk a második checkpointra, amihez át kellett menni egy hídon. Ez a híd volt a válaszfal a tűző nap és az árnyék között. A következő pár km ugyanis egy erdőben haladt (természetesen a legelején volt a legmeredekebb emelkedő az egész körben), szerencsére az emelkedő után egy nagyon hosszú, jól futható lejtő jött. 12 km-nél volt az utolsó frissítőpont, ahonnan 2 km után már vissza is értünk a célba.
Az első maratont pontosan 4:30 alatt futottam, a másodikat viszont tudatosan lassabban vettem, mert a nappali 30–35 °C-ban nem akartam kockáztatni. Ahogy lement a nap, újra felpörögtem, így az utolsó maratonra még 7,5 órám maradt, ám a lábaim már inkább csak sétára bírtak. Így az utolsó körön már sétáltam, mégis büszke voltam. Harmadik hely, 35:42. Talán mégis szeretek aszfalton futni?
Köszi Deseda! Biztos vagyok benne, hogy találkozunk még.