Bevezetés
Amikor augusztus elején megláttam, hogy újra lesz Galyavár, egy pillanatra sem volt kérdés, hogy ott a helyem. Mert hát ki ne akarná magát végig küzdeni egy 7,38 km-es körön, ráadásul 24-szer? Már önmagában fájdalmasan hangzik, de ha még hozzátesszük, hogy egy körben 480 méter pozitív szintemelkedés van… Na, akkor kezd igazán izgalmassá válni a dolog. És ez nem valami barátságos szintemelkedés: a kör első fele egy meredek lejtő, amit egy még meredekebb emelkedő követ. Kétszer olyan hosszú és háromszor olyan kegyetlen, mint amilyennek hangzik. Körönként 2 órás szintidő van, vagyis a 24 körre van 48 óra.
Én persze nem állítom, hogy szeretem magam kínozni, de valamiért, amikor megnyílt a nevezés, gondolkodás nélkül jelentkeztem. Talán van ebben valami szokatlan vonzóerő: a kihívás, a határaink feszegetése - vagy csak egy csepp őrültség.
A pálya
Persze nem teljesen ismeretlen számomra ez a pálya. A Mátra115 során már többször is futottam rajta, igaz, akkor csak egyszer-egyszer kellett megtennem a kört. Az viszont egy másik történet. A Galyavár korábbi rendezéseiről lemaradtam, hiszen az utolsót 2019-ben tartották, amikor még 15 éves voltam. Akkoriban még megvolt az a józan eszem, hogy a hétvégéimet nem ilyen típusú megpróbáltatásokkal töltöttem. De hát azóta sok minden változott - leginkább én.
Mintha a szintemelkedés és a táv nem jelentene önmagában is elég kihívást, az időjárás gondoskodott róla, hogy még emlékezetesebbé tegye a Galyavárt. Az a három nap, amíg tartott a verseny, igazi istenverés volt: nappal -2 fok, éjszaka pedig -8 és -10 fok között, mindezt kiegészítve olyan erős széllel, hogy többször komolyan féltem, nehogy lelökjön a galyavári sáncról. Ez nem csak metafora - tényleg kapaszkodni kellett néha, hogy egyáltalán talpon maradjak.
A kezdet
Péntek délután 1-kor rajtoltunk el, egy órával a hivatalos kezdés után. Az ok? Délelőtt még 20-30 centi hó borította be a pályát, ami azért, valljuk be, nem könnyítette meg a dolgunkat. A rajtvonalnál összesen 19-en álltunk. Ebből 18-an rutinos, komoly múlttal rendelkező futók és túrázók, akik mögött évek, ha nem évtizedek tapasztalata állt - és ott voltam én, aki nagyjából másfél évvel ezelőtt teljesítettem az első 70+ kilométeres távomat és csak azért imádkoztam, hogy a felszerelés, amit 2 héttel a verseny elött vettem elég meleg legyen és ne fagyjak oda az útvonalra.
Amikor körbenéztem, bevallom, kicsit úgy éreztem magam, mint a srác, aki véletlenül rossz helyre tévedt. Ők mindannyian jól ismerték már a fájdalom ezen dimenzióját, míg én még csak most kezdtem belekóstolni. De azt is tudtam, hogy ezért jöttem. Azért, hogy megnézzem, meddig bírom, hol vannak a határaim, és hogy vajon tényleg ide tartozom-e.
Az első 10-12 kör? Az még a „bemelegítés” kategóriába esik, legalábbis ezen a versenyen. Itt kezd igazán tudatosulni az emberben, hogy nemcsak ennyit kell még egyszer teljesíteni, hanem legalább ennyit pluszban - és időben valószínűleg még többet. Egyfajta realitás-pofon ez, amitől az addig lelkesítő kihívás átcsap lassan nyomasztó számok sorozatába.
Az első néhány kör azért volt különösen érdekes, mert a pályát borító 20-30 centis hó még teljesen szűz volt. Gyakorlatilag mi tapostuk ki az utat. Körülbelül 4-5 kör kellett ahhoz, hogy kialakuljanak az első lépcsőfokok a meredek szakaszokon - ezek lettek a következő 35 órás körözésem alapjai. Viszont a hóval való küzdelemnek megvolt az ára: a 8-9. kör után a cipőm és a zoknim teljesen átázott, a talpam pedig szinte átlátszóvá puhult. Ekkor álltam meg először hosszabb időre, körülbelül 15 percre, hogy zoknit és cipőt cseréljek. Ez néhány körre megoldotta a problémát, de hamarosan újra minden csurom vizes lett. Zoknim még volt száraz, de cipőből már nem, így minden újabb csere csak időleges enyhülést hozott.
Az akarat
Ahogy a lábam egyre rosszabb állapotba került, úgy süllyedt a hangulatom is. Tudtam, mi várhat rám: a talpam felszakadhat bármelyik pillanatban, és onnantól vége a játéknak. Nem futás, hanem egy fájdalmas visszakúszás a Turistacentrumba. Ez a gondolat különösen erős volt bennem, mert pontosan ugyanígy jártam 2023-ban a Kazinczy200-on. Ott 100 kilométernél álltam ki, mert a lábam felszakadt a víztől, és a fájdalom annyira elviselhetetlen lett, hogy szinte négykézláb kellett volna folytatnom.
A 12. és 16. kör között lényegében nem futottam. A morálom annyira mélyre zuhant, hogy képtelen voltam erőltetni magam. Minek? Úgyis tudtam, hogy a lábam előbb-utóbb felszakad, és mindegy, hogy a 16. vagy a 20. körnél adom fel. A 16 kevesebbet fájna, hiszen az még csak a táv kétharmada. Az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket, hogy az első 12 kört elég erősen megnyomtam, átlagosan 1 óra 35 perc alatt teljesítettem őket. Emiatt legalább nem kellett aggódnom a szintidő miatt. De ebben a négy körben sikerült olyan mélyre leásnom magam mentálisan, hogy már-már kilátástalannak éreztem a folytatást. A talpam szó szerint úgy nézett ki, mint a Mátra 3D-s domborzati térképe, és minden lépésnél éreztem, ahogy egyre rosszabb állapotba kerül.
A 16. körben jött el az a pont, amikor már komolyan fontolgattam, hogy feladom. Éreztem, hogy a talpamon néhány pont kezd felszakadni - a vég kezdett nagyon is valósnak tűnni. Itt tartottam a leghosszabb pihenőt: kicsivel több mint egy órát. Ez alatt az idő alatt érzelmi hullámvasúton utaztam: a józan eszem folyamatosan azt parancsolta, hogy adjam fel, hiszen nyilvánvalóan nem éri meg kockáztatni a teljes talpsérülést. De nem ezért jöttem ide. Nem azért, hogy az első igazán kemény pontnál kiszálljak. És különben is, Csipi szavai jártak a fejemben: „Sosem adunk fel semmit.”
Az órányi őrlődés alatt még egyszer végignéztem a felszerelésemet, hátha találok valami hasznosat. És akkor megtörtént a csoda: előkerült a vízálló zoknim. Az, amit 1000%-ban biztos voltam, hogy otthon hagytam, és amit minden egyes előző körben átkoztam, hogy nincs nálam. Gyorsan felhúztam, frissítettem egy keveset, és új erőre kapva indultam tovább. Hogy ez mire lesz elég, azt akkor még nem tudtam, de azt igen, hogy nem állok meg. Mert nem állhatok meg.
A vég
A következő öt körre valami elképesztő új erőre kaptam. Mintha egy teljesen másik ember lettem volna. Hiába volt már mögöttem 30-35 óra folyamatos küzdelem, valahogy képes voltam gyorsabb átlagot futni, mint az első öt körömben. Ez engem is meglepett, mert addigra a fájdalom már nem egy időszakos kellemetlenség volt, hanem egy állandó társ, ami minden egyes lépésnél ott volt, és minden mozdulatért meg kellett küzdenem vele.
Ezen a ponton már teljesen kizártam a külvilágot. Normál esetben sosem nyomatom a zenét mindkét fülembe, hogy halljam, mi zajlik körülöttem, de most? Most mindkét fülhallgatómból üvöltött a zene, és teljesen leválasztottam magam a valóságról. Leszegtem a fejem, bámultam a földet, és csak mentem előre. Frissíteni is alig álltam meg: pár szelet kenyér, gyors palacktöltés, és már mentem is tovább. Összesen talán pár percet engedtem magamnak körönként. Egy dolgot biztosan tudtam: nem fogom még egyszer megengedni, hogy abba a mélypontba süllyedjek, amit a 16. körnél éltem át. A 16. és a 22. kör közötti szakasz tiszta mentális küzdelem volt. Nem a fizikai állóképességem tartott mozgásban, hanem az elszántságom, hogy végigmegyek. Hogy végig kell mennem. Azért jöttem ide, hogy megcsináljam, és egyébként is, sosem adunk fel semmit. Ha kell, az utolsó köröket négykézláb teszem meg, de befejezem.
Összegzés
A 22. kör után - ekkor már körülbelül 38 órája voltam talpon - megengedtem magamnak egy utolsó, rövid pihenőt. Próbáltam aludni öt percet, de annyira fájt mindenem, hogy képtelen voltam. Nem is igazán az alvás volt a cél, hanem hogy legalább egy kis időre lehunyjam a szemem, mert az agyam már annyira elfáradt, hogy a látásom csak akkor „frissült”, ha pislogtam. Ez az öt perc pont arra volt elég, hogy kicsit kizökkenjek a ritmusból, és az utolsó két köröm emiatt már sokkal lassabb lett. De ekkor már nem érdekelt. Az utolsó két kör olyan volt, mintha a természet még egyszer utoljára próbára akart volna tenni. A szél hirtelen viharossá erősödött, és percek alatt betemette a korábban stabilan járhatóvá taposott lépcsőfokokat. A felmenetelt szinte vakon, a szalagokat és jelzéseket lesve kellett megoldani, miközben az időjárás próbált mindent, hogy elrettentsen.
És ahogy az ember ilyenkor már hozzászokik, a hallucinációk is megjelentek. A fáradtság, az éhség és a hideg olyan szintre jutott, hogy néha nem tudtam, amit látok, valóság-e, vagy csak az elmém játéka. Egyetlen dolog tartott mozgásban: a tudat, hogy már csak két kör van hátra, és hogy ezt az egészet nem azért csináltam végig, hogy most feladjam. Nem számított a fagy, nem számított a szél, és nem számított az sem, hogy néha úgy éreztem, egy széllökés a következő pillanatban ledönt a lábamról. Tudtam, hogy a célig kell mennem, bármi is történjék. És így is történt. Az utolsó emelkedőt kicsit meg is könnyeztem, ami lehet, hogy csak a szél és a fáradtság volt, de az is lehet, hogy nem.
41 óra és 42 perccel a kezdet után befejeztem a 24-edik körömet is, ezzel a harmadik helyet hozva el.
Gratulálok mindenkinek, aki elindult bármelyik távon, független attól, hogy sikerült-e a kitűzött célt teljesíteni-e vagy sem. Köszönöm a szervezőknek és minden önkéntesnek, pontőrnek, hogy ott voltak, és végig segítettek, szavakkal bíztattak, egyedül nem ment volna. Valamint a szüleimnek, hogy töretlenül támogatják minden őrült ötletemet.
Még akkor is, ha a lábam még mindig fáj, nekem most így jó.