Idén a Galyavár kicsit más formában indult, mint eddig. A leghosszabb táv 110 km volt, azaz 15 kör és 7200 m szint, viszont a versenyt az nyeri, aki a legtöbb kört teljesíti a megengedett 30 óra alatt.
Az eddigi versenyeimből nem tanulva sokkal gyorsabban indultam, mint kellett volna, így az első pár kört kb. 1:06-os átlaggal teljesítettem (viszonyításképpen: tavaly a 24 kör alatt a leggyorsabb köridőm kb. 1:20 volt). Figyelembe véve, hogy egy kör 7,38 km és 480 m szint, helyenként akár 40 fokos emelkedőkkel, és hogy a pályát az előző este leesett hó is nehezítette, végig az járt a fejemben, hogy még pár kör, és bedarál a tempó. Ez a pont el is érkezett, de előtte sikerült megtenni a kötelező 15 kört (110 km, 7200 m szint) 18:07 alatt.
A problémák igazából éjszaka kezdődtek, mivel olyan hófúvás volt, hogy alig tudtam nyitva tartani a szemem; csukott szemmel futni pedig nem a legoptimálisabb. Lassítani viszont nem lassítottam, mert közben valahogy felkúsztam az első helyre, és nem akartam visszavenni a max tempóból. Ez a 16. kör után ütött vissza, amikor a rövidebb távosok nagy része már befejezte, így kb. teljesen kihalt a pálya, és minden motivációmat elvesztettem a futásra — és amennyi motivációt vesztettem, annyi fáradtságot és kimerültséget kaptam. A maradék 4 körben már csak (nem) szépen, de lassan tudtam haladni, kb. 1,5–2 órás körökkel.
De nem panaszkodhatok, mert sikerült a legvégéig megtartani az első helyet. A tanulság az, hogy jövőre többet kell edzeni, hogy az 1:15-ös körök kitartsanak végig.
Köszi Galyavár, a szervezés megint szuper volt!
(Képeket sajnos nem tudtam csinálni: vagy túl gyorsan mentem, vagy túlságosan a halálomon voltam.)