Egy hét, két mérföldkő

2026. május 2-a van, és úgy érzem, hogy a 22 évem eddigi legstresszesebb, legnehezebb hete van mögöttem — fizikailag és szellemileg is. Két számomra nagyon fontos mérföldkövön sikerült túllépnem, és ebben a posztban ezt a két történetet, illetve a belőlük levont tanulságot szeretném valamennyire átadni.

Először is röviden összefoglalom, mivel foglalkozom, mert ezt nem mindenkinek volt alkalmam személyesen elmondani. Szeptember óta az ELTE IK doktori képzésén vagyok, az AI tanszéken, jelenleg a második félévem végét járom. Az „AI" persze elég tág fogalom, ha valakit ennél pontosabban is érdekel, arról személyesen szívesen mesélek többet. Röviden: optimalizációval foglalkozom (szakmabelieknek: mean-field game theory-n belüli optimalizációval).

Szeptember elejétől ezzel kellett volna foglalkozom, viszont egy héttel azután, hogy a doktorira a tervet leadtam, nekem volt egy másik ötletem, ami egy teljesen más témakörben, egy teljesen más dologról szólt. Így — a témavezetőmmel való egyeztetés után — ezen az ötletemen dolgoztam augusztus óta. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott reggel, ez volt az utolsó dolog, ami alvás előtt a gondolataimban volt. Ez volt, amin a napi 1,5 órás futásaimon gondolkoztam. Ez volt, amin a novemberi Galyavár alatt futott az agyam. Nem túlzás azt mondani, hogy ez volt az a téma, ami fél évig az életemet lényegében kontrollálta. Fél év, mivel január végén volt egy határidő, ugyanis akkor volt az egyik legrangosabb AI konferenciának a cikk leadási határideje. És én, én vagyok, így természetesen csakis arra a helyre akartam beküldeni, ahova a legnehezebb bekerülni.

A beküldés sikerrel is ment, január végén be is lett adva a cikk, de a neheze még csak most jött. Várni a visszajelzésre…

Így telt a következő jó pár hét. Közben elkezdtem egy új (tök érdekes) témát. De a kérdés, a stresszforrás, mindig ott volt a háttérben.

„Vajon mit fognak gondolni róla?"

Közben beneveztem az idei Ultrabalatonra is, így az még egy teljesítési „kötelezettség" lett.

Március eleje, elérkezett az első visszajelzés ideje. Kaptunk jót is, rosszat is. 4 visszajelzést kaptunk, ketten azt mondták, hogy szerintük nem elég jó az ötlet és a kivitelezés, ketten viszont pont az ellenkezőjét mondták, hogy éppen hogy elég. Közben az is kiderült, hogy 25 ezren adtak be ide cikket. 25 000 nálam okosabb csapat. 25 ezer nálam tapasztaltabb csapat. 25 ezer nálam nagyobb csapat. Több erőforrás. Jobb egyetemek. Erősebb laborok. Amiből 6000-et választanak ki. Így az, hogy ketten elfogadják, ketten pedig nem — ez egy olyan 50/50-es esélyt adott bekerülni, ami nem rossz, de nem is tragikus.

Két nappal később, péntek hajnali kettőkor kaptunk egy ötödik értékelést. Ami nem nekünk kedvezett. Nagyon nem. Mindenbe belekötött, amibe csak lehetett, még abba is, amit mi nem állítottunk, vagy pont hogy az ellenkezőjét mondtuk.

Az ellenkezőjét mondtuk? Itt valami nem stimmel. Nagyon nem. Ha elolvasták a cikket, akkor tudniuk kellett volna, hogy mit állítunk és mit nem. Hacsak nem történt valami egészen más. Ekkor kezdtem el megnézni azokat a jeleket, amik alapján egy értékelésről gyanítható, hogy nem valódi, önálló reviewer-munka. És itt már nem csak érzésről volt szó. Voltak konkrét, nagyon erős jelek, hogy az egész LLM által generált.

Ezt jeleztük a megfelelő csatornán.

Nem tudtuk, hogy számítani fog-e. Nem tudtuk, hogy bárki komolyan veszi-e. De legalább nem hagytuk szó nélkül.

Az 5%-os esélyről visszatértünk valahova az 50/50 környékére. Fej vagy írás?

További várakozás, az élet folyik tovább.

Péntek reggel 7. Egy héttel a végső döntés előtt. Valahol a Balaton északi partján állok, és 400 másik versenytárssal megindulunk nyugat felé. Kezdetét vette egy 31 órás utazás. Egy (valakinek kettő) kör a magyar tenger körül. Az eleje egész jól megy, az első 70 km-en alig kellett megállni, csak a checkpointokon újratölteni. 73 km-nél viszont elkezdtem érezni a már jól ismert vízhólyag kezdetét, így egy gyors zoknicserére megálltam. (Szerencsére gondolkodtam előre, és depóztam ide előre plusz zoknit.) Eddig eléggé melegedett az idő, meg szembeszél is volt. Ez nyilván eléggé lelassított, de hátráltatni nem hátráltatott. Így indultam tovább. Fej lehajt, és egyik láb a másik után, ahogy eddig nagyon sokszor. … Balatonberény … Balatonfenyves … Fonyód … Közben kezdett lehűlni az idő, én gyorsulni sajnos már nem tudtam, de legalább nem lassultam tovább. Fejben egész jól tudtam csak a futásra koncentrálni, de néha-néha azért ekkor is feltört a kérdés. Fej vagy írás? … Siófok … Sóstó … Akarattya … Innen már csak egy köpés. Már csak egy hétvégi hosszú. Meg legalább van benne szintezés is (még akkor is, ha csak kicsi), szóval legalább nem unalmas. … Fűzfő … Almádi … Alsóörs … Felkelt a nap … Csopak. Innen már csak a célig kell bejutni.

23:35. Ez lett a végső idő. Szombat reggel fél hét. Evés, hazaút, evés, alvás. Hétfőn munka. 5 nap a döntésig. Fej vagy írás?

36 órával a döntés előtt ülök a gép előtt. Hivatalosan 36 óra múlva közlik a végeredményt, gyakorlatilag ez lehet 5 perc múlva is, de lehet 40 óra múlva is. Frissítem az oldalt, ahol az eredményt írják. Ránézek a redditre, ahol a többi, velem hasonbörű ember beszélget. Ránézek twitterre, ahol a hivatalos (?) kommunikáció zajlik. Semmi. 2 óra múlva semmi. Pulzusom +20 az átlaghoz képest. De ettől függetlenül is semmi. Várok.

Igazából hiba volt ide beadni, én már októberben tudtam, hogy ez egy halott projekt. Az ötlet annyira egyszerű, hogy biztos eszébe jutott már másnak is, csak ő valszeg már arra is rájött (velem ellentétben), hogy miért nincs értelme. Erre csesztem el egy fél évemet, ahelyett, hogy valami hasznosat csináltam volna. Egy halott projektet kergettem.

18 órával a döntés előtt. Redditen mozgolódás. Többen látnak egy „leak"-et a weboldalon. Ami valószínűleg a végső döntés előjele lehet. Remegő kézzel megyek a weboldalra. Pulzusom 120. Elolvasom a leak-et. Accept. Accept? Elfogadták? Az nem lehet. Frissítek. Accept. 40 perccel később jön a hivatalos döntés: Accept. Elfogadták.

Amit ebből most magamnak elviszek: nem azért kell végigmenni valamin, mert biztosan sikerülni fog. Sokszor fogalmad sincs. Néha hónapokon át csak annyit látsz, hogy dolgozol, futsz, alszol, és reméled, hogy nem volt értelmetlen.

De ha valami tényleg fontos, akkor nem szabad csak azért elengedni, mert éppen kilátástalannak tűnik.

Ezen a héten ez kétszer is igaz lett: egyszer a Balaton körül, egyszer pedig egy ICML döntésnél.